„Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem…” Petőfi Sándor költészetének egyik meghatározó témája, ihletforrása a szerelem volt. A költő Petrovics Sándorként látta meg a napvilágot 1823. január 1-jén, Kiskőrösön. Jómódú család sarjaként több iskolában is „kipróbálhatta magát”, mégsem jutott el az érettségiig. A legnagyobbakra jellemző, rapszodikus lelkületű Petőfi mindössze 26 évet élt, 1849 nyarán „tűnt el” Segesvárnál – halálának körülményei máig tisztázatlanok.

A Csapó Etelke ciklus:

Miután költőként elismert lett, Petőfi megismerkedett egy 15 esztendős kislánnyal, Csapó Etelkével. Az ébredező érzelem végül nem teljesedhetett ki, Etelke tragikusan hamar elhunyt. A tragédia után két hónappal a gyászoló Petőfi szerelem utáni vágyakozásáról, gyászáról írt versek gyűjteményeként jelent meg a Cipruslombok Etelke sírjáról – könyv formájában.
A 34 verset magában foglaló ciklus megalkotásához a költő a legtöbb ihletet a kislány szobájába visszatérve, és gyakran éjszaka, a temetőben virrasztva gyűjtötte. Irodalomtörténészek vitatkoznak, vajon igazi, vagy pusztán „irodalmi szerelem” lehetett-e ez Petőfi részéről? Mindenesetre Etelke emléke és neve e ciklusnak köszönhetően örök lett. A művekben gyakori az epigrammai szerkezet, és rokokó vonásokat is felfedezhetünk. A ciklus költeménye a Játszik öreg földünk című, mely tájleíró, vidám hangvételű vers lehetne, de, a végén a csattanó mégis érkezik – Petőfi Etelkére emlékezik. Néhány vers: Elmondom, mit eddig…; Jaj, be bús ez a harangszó! ; Te voltál egyetlen virágom…” Közös a ciklus költeményeiben, hogy mindegyiknek címe egyben kezdő versszaka is.

Szeptember végén:

1847 szeptemberében, Koltón íródott, az ifjú pár mézeshetei alatt. Ebben az elégiában az élet rohanásán, a boldogság és szerelem eliramlásán mereng Petőfi. Hitvesi költészet – így nevezzük feleségéhez írt költeményeit, a Szeptember végén is ide tartozik. A vers nyitányaként a tájat, annak nyári szépségét szemléli a lírai én, azaz a költő, ám már a tél közeledtét jövendöli meg. Ellentétet fedez fel önmagában is – fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, teste azonban mást mutat: haja megőszült. Utalás a feltartóztathatatlan időre, hogy megjelennek a különböző évszakok motívumai, mint például a „lángsugarú nyár” vagy a „tél dere”. A második strófa már gondterheltségről árulkodik, a költő pedig az elmúláson, szeretett felesége özvegyül maradásán mereng. A költemény innentől kezdve igazán személyes hangvételű. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” – klasszikussá vált verssor, melyjel az idő múlását érezteti Petőfi. A záró versszakban – mintegy látomásként - eljátszik a gondolattal, hogy felesége hűtlen hozzá, bár erre Júlia soha nem adott neki okot – mégis síron túli, örök szerelméről biztosítja házastársát.

Minek nevezzelek? :

Szendrey Júliához egy pillanat láncolta a költőt – a szenvedélyes, mély érzelmű Petőfi azonnal beleszeretett későbbi feleségébe, akivel közös szerelmük minden mozzanata egy-egy versben megörökítődött. Júlia sokáig megfejthetetlen titok volt a költő számára, sorsukat a Reszket a bokor, mert… kötötte végleg össze. Ezt karácsony közeledtével nyugodt hangvételben fogalmazta meg Petőfi Sándor, mint a szakítás versét – Júlia ez után egyezik bele a házasságba, félretéve addigi határozatlanságát.
Petőfi hitvesi lírájának legkülönb darabjaként emlegetik, a Minek nevezzelek? című rapszódiát. Személyes hangvételű, monológikus sorokat rakott össze Petőfi, melyekben minden versszak elején, és végén ismétlődik a Minek nevezzelek? kérdés. Ez a retorikai fogás egyre csak fokozza a feszültséget, mely végül nem kerül feloldásra. Az első két versszakban a lírai én és a kedves „összetalálkozik”, ez viszi tovább a történetet. A 3. és 4. versszakban a szerelmesek közeledése csókban teljesedik ki, önkívületi állapotként ábrázolva ezt. Szóképekkel, és metaforákkal építi fel Júlia alakját Petőfi, melyről a vers végére teljes képet kaphatunk: Szép szemeit, selyemnél is lágyabb érintéseit, szelíd galambhoz hasonló tekintetét a természetből merített hasonlatokkal ábrázolja. A Júlia iránti rajongás az utolsó versszakban éri el tetőpontját: végül nem érkezik válasz a Minek nevezzelek? kérdésre, a rengeteg kedves becézés és a legpozitívabb tulajdonságok kiemelése mellett sem. Egészen megható a költő imádata felesége iránt, a vers összességében a megállapodás boldogságát fejezi ki