Arany János1817. 03. 02-án született a Bihar megyei Nagyszalontán, egy erdélyi kistelepülésen. Szegénységben nevelkedett, de mivel édesapja már 3-4 évesen olvasni tanította, ez csak az anyagiakra érthető. Iskoláit ’Szalontán és Debrecenben „végezte” 1823 és 1836 között, mégsem érettségizett le – önként hagyta ott a padokat. Színésznek majd tanítónak állt a következő években, 1940-ben pedig megházasodott – később két gyermeke született. A sikert számára a Toldi hozza meg, ami 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára készült. Igazán maradandót a halála előtti években alkotott, 1877 nyarán a Margitszigeten vetette papírra az Őszikék ciklusát. Az MTA kötelékébe is tartozó Arany 1882. 10. 22-én hunyt el.

Az Őszikék keletkezése: 1856 őszén Gyulay Pál adott Aranynak egy emlékkönyvet, amit mi „kapcsos könyvként” ismerünk. Az agg Arany ezzel a kezében vágott neki a Margitszigetnek 1877 nyarán, bejárta a sziget rejtett tájait, legnyugodtabb pontjait – ahol, ha ihlet fogta el, csak leült és írt. Több mint évtizedes hallgatás után Arany élvezte, hogy költőként szabadjára engedhette gondolatait, eleinte nem is szánta kiadásra a ciklus műveit. Később sem – 15 költeménye mégis nyilvánosságra került, további 37 csak halála után. Régies műfajokban (ballada, életképek) írt a művész, irodalompolitikai megkötés nélkül. Mindezek érződnek is írásain, melyeknek hangvételét a pillanatnyi lelki benyomás határozta meg. Arany János az Őszikékben bátrabban fordult belső világába, őszintén szólt szorongásairól, félelmeiről. Ez újdonságnak számított korában.

Epilógus: A ciklus kapcsán legtöbbet emlegetett mű 1877. július 6-ára tehető. Érdekesség, hogy bár Arany befejező műnek szánta, mégis több költemény született még ez után is. Ennyi személyes, titkolt érzés soha nem került kinyilatkoztatásra műben, mint az Epilógusban.
Már a versforma is árulkodó a mű hangvételével kapcsolatban: a páros rímű felező nyolcasok harmadik sorát befejezetlenül, félbehagyta – ez nemcsak a dallamot töri meg, de érzelmi feszültséget is visz a vers hangzásába, összképébe. A 15 versszakból álló költemény három, 5-5 soros strófás egységből áll: a három szerkezeti egység különböző idősíkban helyezkedik el. Az „Az életet már megjártam…” kezdősor mindhárom időszakot nyitja, és tagolja.
Az első öt versszak ideje a múlt. Ez lényegében az élet lezárását jelképező elégikus sóhaj, a további életképek kiindulópontja. Az élet-útvonalon haladva mindnyájan egyfelé tartunk: a halálba. Sokan haladnak ezen az úton: gyalog, hintón, omnibuszon, mégsem törődnek egymással. Egyes sorokban önkritika fogalmazódik meg, ilyen például a „Nem törődtem bennülővel…” is. Az első sorokra jellemző még a nehézségeken felülemelkedés bölcsessége is, mint itt: „Félre álltam, letöröltem…” Ez a szerkezeti egység még derűs hangvételű, mégis érződik – mögötte indulatok, és keserűség húzódik meg, melyek az egyéni kudarcokból táplálkoznak.
A középső rész idősíkja a múlthoz kötött jelen. A hatodik versszaktól hangváltás kezdődik – az eddigi viszonylagos derűt elégedetlen kifakadás követi. Hírnévre, elismertségre tett szert pályája során, ezekre mégsem vágyott; „Nem az adatott, amit vártam…” - írta le így Arany. Hasonlatot hoz fel saját önmarcangolására: „… pályám bére égető, mint a Nessus vére…” A költő folyamatosan vívódott azon, hogy rászolgált-e az élete során szerzett elismerésre, saját tehetségében is kételkedett. Korábban ezen érzéseiről sehol sem szólt.
A harmadik szerkezeti egység a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövőben „játszódik”. Aktív éveire a nyugalom nagyszalontai fészkét szánta magának Arany, ami csak élete végére valósulhatott meg – halálát megelőzően már nem tudta élvezni ezt. Rab madárhoz hasonlítja magát, ezzel tehetetlenségét fejezi ki az utolsó sorban, ami a többitől eltérően öt sorból áll. A toldaléksor csak keserűségét nyomatékosítja – ebben egyébként található alliteráció, és nem rímel a többivel.

Mindvégig: 1877. júliusára tehető ez az önmegszólító vers. Felszólítás ez az alkotásra, az alkotás vállalására, minden körülmények mellett, mindvégig.
Az első sorok szándékosan utalnak vissza egy korábbi vers címére, és annak lemondó kiábrándultságára. Az 1850-es Letészem a lantot az alkotás feleslegességét hangsúlyozta, míg a Mindvégig épp a sírig tartó írás mellett szól. Ott a versírást a költő a nemzeti tragédia miatt hagyja abba (önmeghasadásán túl); Míg a Mindvégig idején már csupán önmaga örömére, mintegy kötelességtudatból ír a megöregedett költő. Arany János ekkor már súlyos betegségek gyötrelmei között éli mindennapjait, így érthető az első sor „zaklatottsága”, a szóismétlés: „A lantot, a lantot…”.
A következő strófákban (2-4) sorsfilozófia bontakozik ki, egyfajta vigaszként: A költő tudomásul veszi a természet örök körforgását, élet és elmúlás tényét. Kiemeli viszont, hogy „… hisz szép ez az élet, fogytig…”.
A záró sorokban a líra „…hangköre más…” lett ; A költő szubjektív világa tárul elénk, a költő már igyekszik érzelmeinek felpezsdülését megragadni – mint ahogy tett az Őszikék megalkotásakor is.
Közönség sem szükséges már – költő és hallgatóság viszonyának megbomlásáról panaszkodik a hetedik, utolsó versszak, ám Arany János költői kötelességtudata nem engedi, hogy ez némasághoz vezessen. Ő csak ír haláláig, vagy ahogy azt egész életében tette: mindvégig.