Emily Brontë születésének 194. évfordulóján megragadnám az alkalmat, hogy még egy rövid szösszenetet szánjak annak, hogy újra kifejezzem nemtetszésem klasszikusaink átírásának ügyében.

Ugyanis, míg az előző bejegyzésemben arról írtam, hogy ugyan a könyveket (pl. Üvöltő szelek, Büszkeség és balítélet, A klastrom titka) felturbózzák, erotikával fűtik fel, stb. (nem ragoznám) az írói stílust megtartják.

Nos - legújabb információim szerint - ez korántsem így fog történni. „Hihetetlenül meglepődtem, mikor felhívtak a kiadótól (…), de teljes mértékben el vagyok ragadtatva az ötlettől. Austen könyveinek témái ma is ugyanolyan fontosak – szerelem, pénz, család – ezek pedig sosem mennek ki a divatból. Hatalmas feladat ez, de mindig szerettem a kihívásokat, és a műfajjal való kísérletezést” – szép gondolat, igaz? Ezt nyilatkozta Jane Austen: A klastrom titka című regényének átírására felkért Val McDermid, aki középszerű thrillerekkel robban a könyvpiacon. Hozzáteszi, hogy nem kívánja felvenni Austen írói stílusát (!) Azt viszont megtudom, hogy: „bár Dermid jó stílusban ír, de két kínpadra vonás között a legrövidebb úton közlekedik, és ezt az utat mindenhol vér és genitális csonkítások tarkítják.” (cultura.hu)

Most már végképp nem értek semmit. (Vagy…?) Szóval, vagy az az eset áll fenn, hogy korunk íróinak (bizonyos része, és mély tisztelet a kivételnek) semmi kreativitása nincs ahhoz, hogy vadonatúj és eredeti történeteket kreáljon saját művészetének kiéléséhez, vagy arról, hogy egy pénzéhes kiadó ekként kívánja felpörgetni a könyveladási számot…ki-ki válasszon saját szájíze szerint...

Viszont, hogy e bejegyzést ne savanyú szájízzel zárjuk be, és megemlékezzünk Emily Brontë születésének 194. évfordulójáról, és hogy elgondolkodjunk, vajon az ilyen megfogalmazás vár-e „felturbósításra” és korszerűsítésre…egyszóval e sok-sok érv kedvéért, álljék itt egy (vagy talán kettő) idézet az Üvöltő szelek című remekből:

„Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.”

„Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.”