„Hol végződik a megfontolás, és hol kezdődik a kapzsiság?” – teszi fel a kérdést Jane Austen a Büszkeség és balítélet-ben. Nos, 195 évvel az írónő halála után - azt hiszem - megkaptuk a választ: valahol itt.

Egy angol kiadó napjainkig közönségkedvenc és elismert műveket kíván átírni. Mit is beszélek? Dehogy írja át! Hiszen csak „érthetőbbé” teszi az olvasóközönségnek e remekeket. E-könyv formájában, a Titkos klasszikusok sorozatban kívánja leleplezni többek között Elizabeth Bennet és Mr. Darcy, Heathcliff és Catherine Earnshaw, sőt Sherlock Holmes és Dr. Watson hálószobatitkait…
Lássuk, miről van szó pontosan!

Hogy képben legyünk, utánajártam az ötletet adó Ötven árnyalat-trilógiának. Nem tartom magam egy olvasatlan embernek, de megvallom őszintén, míg erről a „könyvfelforgatásról” nem hallottam, mindaddig a trilógiáról sem.

„Az erotikus, mulattató és mélyen megindító Ötven árnyalat-trilógia olyan történet, amely hatalmába keríti és birtokba veszi olvasóját, azután mindig vele marad.” – kezdi a fülszöveg. (Persze, mivel is etethetné be jobban a célközönséget, nemde bár?) Nem vagyok meggyőzve. Úgy látszik azonban, az a több millió amerikai háziasszony (őket értem célközönség alatt) nagyon is meg lett győzve, egy londoni hotelben pedig állítólag már a Bibliát is lecserélték a szobákban erre a…könyvre.

Vajon miben rejtőzhet a titok, s milyen forradalmat akarnak itt kirobbantani?
Serény kritikaolvasásba kezdtem, s beleástam magam a könyves oldalak kommentjeibe. Néhány pozitív kritika mellett, mint a könnyen olvashatóság („nem tudtam letenni, egy nap alatt végeztem vele”- típusú hozzászólások) lényegében elmarasztaló kritikákba és értékelésekbe ütköztem. Kezdve a ’félművelt író ponyvája a félművelt közönségnek’ – véleménytől, a szóismétlések tengerének felemlegetésén át a csak szexualitásra kihegyezett történetleírásokig, mígnem rábukkantam Csobod Laura, a kotvefuzve.postr.hu oldalon közzétett kritikájára: „A regény egyetlen újszerű vonása, hogy a szexről olyan részletesen számol be, ahogy az ma még mindig ritkaságnak számít, de annyiban maradéktalanul csatlakozik a hagyományokhoz, hogy nem szeret dolgokat a nevükön nevezni. Ezt az apró hiányosságát pedig a mindennapi beszédtől elrugaszkodott idegesítő modorossággal vagy épp áltudományos latinsággal helyettesíti. Így válik a könyv egy újabb Tiffany-regénnyé, amit nem mentegethetünk sem azzal, hogy ismeretterjesztő lenne, sem azzal, hogy bármiben is áttörést hozna, hiszen a történet és az eszköz a régi, csak itt most minden egy kicsit keményebb.”

Felderítve a kiindulópontot, vagyis „a szexszel mindent el lehet adni” filozófiáját, egyre nagyobb aggodalommal és indulatokkal olvastam az angol kiadó terveit. „Ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy ezek a kedvelt karakterek csak egymás kezét fogták és egymás orcáját csipkedték?” – teszi fel a kérdést a kiadó honlapja cinikusan, hozzátéve: nyugodjunk meg, hiszen egyik mű nyelvezete és hangvétele sem változik meg, s átírás sem történik. Ők csak felturbózzák a már meglévő történeteket. Sőt, lényegében jótékonyan járulnak hozzá a regényekhez, szívességet téve a hajdani íróknak, írónőknek, hogy kiegészítik műveiket. (Bízom benne, hogy néha éjjelente meg is látogatják az eszes kitalálókat, hogy kifejezzék hálájukat.) Arról nem is beszélve, hogy így szélesebb olvasói körben is elterjedhetnek ezek, az egyébként napjainkban is hatalmas népszerűségnek örvendő könyvek. Hiszen ki olvas manapság olyan földhözragadt műveket, melyek egyetlen szaftos sztorival sem mocskolják bulvárosodott lelkünket? Mert ugye Austen és társai nyilvánvalóan szeméremből nem részletezték a nászéjszakát és a főhősök egyéb perverzióit.

Talán naiv elképzelés, de a magam részéről úgy gondolom, hogy azért nem szőttek bele ilyesfajta ’pikánsságokat’, mert így érezték helyénvalónak, kereknek és lezártnak a műveiket. S talán bíztak annyira olvasóikban, hogy azok rendelkeznek némi képzelőerővel. Azt hiszem, senki nem vitathatja el ezt tőlük, s senki emberfiának nincs joga ezekhez hozzányúlni csak azért, mert olthatatlan kapzsiságvágya és az aktuális hóbort ezt kívánja meg tőle!

De természetesen mindez saját vélemény. Mindenki döntse el tehát maga, hogy vajon a megfontolás és kapzsiság határán állunk-e? Esetleg már át is léptük?