Évek óta nem élek már Tapolcán, de a régi barátságok ápolása, és az ügyeim intézése miatt mindennapi vendége vagyok manapság is a városnak. Ahogy kisgyermekként, úgy most is az egyik legkedvesebb hely számomra a mindig hang(ulat)os Tópart.

Persze már nem a játszótere miatt. A játékok mellett az általános iskola közelsége, és az állandó kirándulócsoportok jelenléte is sajátos, vidám hangulatot kölcsönöz a Malom-tó környékének. A gondtalan kacajokat a víz csobogásán kívül – és nem ideszámítva az éttermek szintén jellegzetes „zaját” – mostanság a dolgozó kezek (és gépek) serénykedése próbálja túlharsogni, de hiába; aki csak nosztalgiázni, netán olvasni, megpihenni keres egy padot, ügyet sem vet az efféle neszekre. Itt egy fagylaltozó család, ott egy olvasgató, netalán megpihenő fiatal, vagy idős – színes, hang(ulat)os szakasz ez, méltán az idelátogatók egyik kedvence.
Jómagam újabban tanulni járok a Tópartra. A vizsgafelkészülés időszakában néha már „sok” a szoba csendjéből, olyankor szükségszerűnek érzem a környezetváltozást – a választásom kellemes időben egyértelmű, magától értetődő: a nyüzsgő Fő térről lefordulok, és egy más értelemben hangos, egyszersmind hangulatos világban találom magam.

Hogy a város egyik olyan pontjára „tévedtem” volna, ahol a legtöbbféle-forma turista van egyszerre? Kinyitom könyvemet, füzetemet, és nyugtázom – végső soron tőlük is lesz az, ami: hang(ulat)os hely ez a Tópart.