Tragédia. Trianon tényét többen, többféle megközelítésből vizsgálják, azonban egy ország feldarabolása mindenképp nevezhető katasztrófának. Június 4-én, nemzetünk gyásznapján egy sorsokat átíró, máig ellentéteket szülő, fájdalmat okozó döntésre emlékeztet minket a történelem.

A hatvannégy vármegyét magába foglaló, ezredévnyi múltra visszatekintő hazánk határainak „újragondolásával” fizettünk az elbukott első világégés során vállalt szerepünkért, ahol például Németországgal szövetségben a vesztes oldalon álltunk. A harcokat lezáró békerendszer egyik hatalmas igazságtalansága többek között az, hogy Magyarország „tortájából” a legnagyobb szelet annak a Romániának jutott, akiket a fronton meghátrálásra késztettek a központi erők; arról nem is szólva, hogy a „győztesek” arányaiban – földrajzi területben mérve - hazánkkal fizettették a legnagyobb árat a vesztes háborúért. A Tanácsköztársaság kikiáltása, és a „dicsőséges” napok borzalmai után következő versailles-i „kiegyezés” mindenesetre máig sokkolja a magyarság egészét; az anyaországtól elszakított magyarok helyi nacionalista erők céltáblái lettek, csak hogy a legégetőbb problémát említsem.
Az egyik napról a másikra „kitoloncoltak” hihetik, hogy – Magyarországgal egyetemben – ők is ezt érdemelték? Aligha gondolja ezt bárki is így az „új” határok túloldalán.
A XIX. század végén tapasztalható nemzetiségi törekvések javarészt célt értek a Trianon-palotában aláírt békerendszerrel - Magyarország romjain létrejöhetett „Nagy-Románia”, vagy éppen a későbbi Szlovákia. A történelmet ma már előszeretettel „másként látó” szomszédságunkkal kapcsolatban – senkit nem támadva, pusztán a mai határvonalakra alapozva - adja magát a kérdés: vajon Románia el tudná bárkivel is hitetni, hogy Kölcsey Ferenc és Mátyás király valaha az ő „gyermekük” volt? Ezen úton tovahaladva Jókai Mór a szlovákok, Kosztolányi Dezső pedig a mai értelemben vett Szerbia büszkesége volna?
A válasz természetesen csakis nemleges lehet, mint ahogy a mesterségesen húzott határok túlsó oldalán rekedt hazánkfiai sem vallják magukat idegen nemzethez tartozónak.
Persze nem is vallanák. Sokan közülük egyenesen büszkék gyökereikre, melyek Magyarországhoz kapcsolják őket. Úgy tartják, hogy bár sodorta őket bárhova is a XX. század vihara, a mai napig magyarul álmodnak – és ezen nem változtathat semmilyen erők akarata sem, ez az ő hitük, amit nem vehetnek el tőlük semmilyen döntéssel, korlátozó rendelettel. Töretlenül hisznek sorsuk jobbra fordulásában, a Magyarországot ért majd’ évszázados igazságtalanság egyszeri jóvátételében.

Immár 93 év távlatából megállapíthatjuk az újabb június negyedike kapcsán: maradt az ő, és a mi közös hitünk, illetve az egykori döntésnek köszönhetően maradtunk mi, magyarok 15 millióan – szétszóródva a Kárpát-medencében.